Erdők hete rajzpályázat

 
Túrázni ment a 4., 5., és 6. osztály a Sárkány- likhoz, Balatonfüreden. 
A túráról és magáról a Sárkány- likról a diákok domborművet készítettek.
Ezzel a pályamunkával tanulóink első helyezettek lettek. Jutalmul egy napos budapesti programon vehettek részt.
 

Ezt a mesét Litkey Eszter magyar - történelem szakos tanár, gyógypedagógiai asszisztens írta kirándulásunkhoz.

Sárkánylik

 

Valamikor régen, amikor még kevés embert élt csak a földön, világunkat a sziklák és a föld szülöttei, a sárkányok népesítették be. Kisebbek, nagyobbak, kedvesek, félelmetesek, minden félék akadtak közöttük. Az emberek tisztelettel bántak velük, és hitték létezésüket.

De ahogy az emberek elszaporodtak, egyre kevesebb helye maradt a sárkányoknak. Ezért legtöbbjük lefeküdt aludni. Ahogy aludtak, teltek az évszázadok. Közben  olyan  mélyen álmodtak, hogy szülőanyjukkal, a sziklával eggyé olvadtak.

Így azután az emberek már csak mesének tartották létezésüket.  Igen ám, de volt egy kisfiú, aki ahogy hallgatta a meséket, úgy érezte, igenis, léteznek a sárkányok. Mert ahogy  faluja, Siske fölötti erdőket járva, az egyik szikla tövében érdekes hasadékot talált. És lássatok csudát! Egy kővé vált  hatalmas  fog akadt a kezébe.

Attól fogva napról napra ellátogatott a sziklához a kisfiú, hátha megjelenik a sárkány. Órákat töltött hittel teli várakozással. Megérte! Egy napon, amikor már éppen indulni akart hazafelé, megmozdult a szikla felülete. Addig addig, mígnem egy sárkány kezdett kiemelkedni a kőből.

Csodálatos átváltozásnak lett tanúja a gyermek. A szürke sziklából kiváló lény a szivárvány minden színében sziporkázva alakult, mígnem fényes  bronzpikkelyek  jelentek meg  a bőrén. A kisfiú fölbe gyökerezett lábbal állt. Ekkor megszólította a kisfiút a sárkány: Köszönöm, hogy felébresztettél  a hiteddel, gyermek. Jó tett helyébe, jót várj! Mit kérsz cserébe?

- Én semmit… De.. Talán mégis! Szeretnék repülni. A Balatont és a környékét a magasból látni.

Ekkor a sárkány hátára vette a gyereket, és szelek szárnyán, a levegőég tetején körbe-körbe suhant vele. Boldogan, kitárt szárnyakkal siklott a víz felett. A kisfiú is boldogan tárta szét karjait a sárkány hátán. DE egyszer csak elkezdett lassulni a fenséges lény, és morajló hangon megszólalt: Hiába látnak repülni az emberek,, nem hisznek a szemüknek. Nem hisznek a létezésemben. Így aztán, látod, a színem is kezd újból kőszerűvé válni, a szárnyam is nehezedni. Vissza kell térnem az otthonomhoz.

Ezzel az óriás szárnyas  a sziklája felé fordult, és ott leszállt. Neki támaszkodott a kőnek,, és így szólt: Most búcsúzom . Újból kővé kell válnom, mindaddig, amíg az emberek hinni nem kezdenek bennem. De nem volt hiábavaló az ébresztésed! Ne szomorkodj, hiszen repültél! Hiszen, amiben hittél, az igaz! Te  az emberek tengerében egy csepp vagy. Olyan csepp, aki megmutatta, létezem. Boldogok voltunk együtt. Most ismét elalszom, várva, hogy többen higgyenek bennem, és hogy hosszan ébren maradhassak.

 A kisfiú elbúcsúzott a sárkánytól és hazament. Otthon mesélt, mesélt. Teltek az évek, közben a kisfiú is felnőtt. Téli estéken pedig mesélt. Egyre többen mentek ki az erdőbe a sziklához ( amit elneveztek Sárkányliknak) figyelni, felébred-e a sárkány.

Azóta is egyre többen és  többen várják a sárkány ébredését.

 

Mi is kimentünk a sziklákhoz, Siske fölötti  erdő sziklájához,, a sárkánylikhoz. Reméljük elég hitet tudott gyűjteni  a szikla tőlünk is. Reméljük, mi is eléggé mélyen hiszünk a sárkány létezésében, hogy egy nap ismét életre kelhessen.

Most ezt a varázslatos felébredést  alkotjuk meg kőből, gipszből és papírból.